A Nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők számos, különféle helyzetben viselkednek vagy fantáziálnak nagyzásosan. Szinte görcsösen igénylik a csodálatot és elismerést. Elismerést, amely nem csak egyszerű dicséretben nyilvánul meg, hanem szinte imádatban.

Elvárják, hogy mások (leginkább mindenki) észrevegyék, ők mennyire különleges teremtmények, akikhez csak a legkiválóbbak érhetnek fel, vagy talán még ők sem.

A helyzetek többségében úgy gondolják, nekik különleges figyelem és bánásmód jár, hiszen ők fontosabbak mindenki másnál. Ehhez az igényhez gőgös, fennhéjázó magatartás társul.

Életüket átszövi az irigység; vagy ők irigyek, vagy úgy érzik, mások irigyek rájuk.

Az önmegítélésük kettős: úgy vélik, tökéletesek, de ha kénytelenek szembesülni a korlátaikkal és hibáikkal, az szélsőségesen negatív érzést vált ki belőlük: szégyent, megsemmisülés érzést.

Nárcisztikus személyiségzavar a kapcsolatban

A nárcisztikusok szinte sosem létesítenek és tartanak fenn olyan kapcsolatot, amely egyenlő. Mindig többre értékelik magukat, és a figyelem nagy részét is kisajátítják. A másik érzéseivel szinte semennyire sem törődnek, mert a Nárcisztikus személyiségűeknek rendkívül alacsony az empátiájuk. Nem érzik és nem is törődnek ezért mások igényeivel, szükségleteivel.

A kapcsolatban rendkívül manipulatívak, hogy elérjék azt, amire szükségük van a saját alacsony önértékelésük fenntartására.

Mert a Nárcisztikus személyek önértékelése mélyen, legbelül nagyon alacsony. Igyekeznek hárítani maguktól ezt azt érzést, ezért törekednek arra, hogy mások kivételes személyként szeressék és bánjanak velük. A belső ürességük olyan mértékű, hogy hosszú távon is képtelenség azt bármekkora imádattal is megtölteni. Örök manipuláció, és csodálathajszolás hát az életük, hogy elviselhető szinten tudják tartani magukat.

Ez a tragédia a Nárcisztikus személyek életében; a grandiozitás és különlegesség álarca mögött, egy rendkívül alacsony önértékelés áll, amellyel képtelenek szembe nézni. Gyakran dühöt vált ki belőlük és teljes összeomlást, ha kénytelenek megpillantani az igazi arcukat.

A terápiás és orvosi kapcsolatot is arra használják általában, hogy a saját vágyott nagyságukat meg tudják élni. Ha orvoshoz mennek, a feljogosítottság érzésük miatt vezető beosztású, tekintélyes személy figyelmét igénylik.

A kiszolgáltatott helyzet, amely a betegszerep természetes velejárója, sokszor megnehezíti a gyógyító személyzet számra a segítségnyújtást, mert frusztrációval és támadó viselkedéssel találkoznak.

A pszichoterápia rendkívül hosszú időt vesz igénybe, és folyamatos egyensúlyozással jár a terapeuta részéről. Az első igazi lépés, hogy képes legyen szembesíteni a Nárcisztikus személyt a valós, alacsony önértékelésével. Ezt azonban csak egy erős, bizalmi kapcsolatban képes elérni, amihez apró lépések vezetnek. Közben a feljogosítottság és kiemelkedettség érzését nem támogatni, hanem átkeretezni kell.

A nárcisztikusok ritkán mennek pszichológushoz azzal a szándékkal, hogy változni szeretnének. A motivációjuk inkább az, hogy megerősítést kapjanak önmaguk nagyságáról, és arról, hogy a környezetük a „gyengeelméjű”, amiért ezt nem látja. Így a klasszikus terápiás szerződés pszichológus és kliens között csak később tud megköttetni, amikor már a Nárcisztikus személy és képes szembesülni a valódi problémával.

Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a Nárcisztikus személyek, nem valamilyen gonosz emberek. Az elvárásaik és a manipulatív – olykor agresszív – viselkedésük a természetes gyermeki igények be nem teljesüléséből ered. Az alacsony empátiás készségük miatt pedig nem érzik át, hogy a viselkedésükkel ártanak másoknak. Az empátia hiánya azonban szintén nem az ő hibájuk. Az empátia egy képesség, amelyet megtanulunk az által, hogy odafigyelnek ránk, és mi odafigyelünk másokra. Ez azonban az ő fiatal éveikben nem adatott meg.