Tény, hogy az utóbbi néhány évtizedben, egyre inkább a látókörünkbe kerültek ezek a pszichés problémák. Ennek nem utolsó sorban természetesen a tv, rádió és főleg az internet az oka. Olyan könnyen és gyorsan jutunk információhoz, mint eddig még soha.
Azt, hogy milyen információhoz jutunk, ezúttal nem boncolgatnám, de mindannyian tudjuk, hogy bármit találunk is, biztos, hogy annak az ellenkezőjéről is pillanatok alatt fel tudunk kutatni egy „tudományos” cikket.
Ha van valami problémánk, napokon belül érkezik akár kéretlenül is a válasz, hogy mi a „diagnózis”. Ez pedig igen jól jön az életünk egy terhelt, bizonytalan szakaszában, mert legalább valaki megmondja: ez egy betegség.
Ha egy ismerősünk szorong társaságban, vagy rossz kedve van (depis), azt lehet, szabad, még sajnáljuk is, hogy „…szegény, nehéz időket él most. Biztos a stressz/házassági problémák/a szülei miatt van.”
Legtöbbször bátorítjuk, menjen orvoshoz, és nem színezzük a képet sokkal tovább, ahogy sokszor az orvos sem:
– Olykor nehezen kap levegőt?
– Igen.
– Izzad, remeg, hevesen dobog a szíve?
– Igen.
– Kontrollálhatatlan és ájulás közeli érzés?
– Igen.
– Jó. Pánikbeteg. Napi kétszer egyet ebből. Következő!
A „beteg” megkapja a csodaszert (bár valóban jobban lesz tőle, hiszen a tüneteket csökkenti/elnyomja/megszűnteti), a címkét (pánikbeteg), ezzel a címkével pedig a felmentést is. És mehet is a dolgára.
Azáltal, hogy nevet adtunk az állapotának, és kezelést is kínálunk rá, részben valóban elindítjuk a gyógyulás útján, hiszen így könnyebb elfogadni a nehézséget. Mivel pedig hivatalosan is megmondták, betegek vagyunk, elkezdünk kevesebbet dolgozni, többet pihenni, kerülni a stresszt, kicsit sportolunk, és úgy általában odafigyelünk magunkra. A kultúránk tehát úgy gyógyítja a magánéleti nehézségeinket, hogy ad egy címkét, esetleg gyógyszert is, és ezzel megkapjuk a lehetőséget és időt arra, hogy meggyógyítsuk magunkat.
De miért pont ezek a szindrómák kerültek elő? Miért nem más típusú mentális zavarok, amelyek járványként terjednek? A válasz viszonylag egyszerű: ezeket szentesítette a kultúránk. A nyugati kultúra a nyugati tudomány által elnevezett és leírt szindrómákat ismeri el.
Mindenki fejből tudja már a depresszió, szorongás, pánik, fóbia tüneteit, így ha valami, akár csak kicsit is ezekhez hasonló gond van az életében, akkor ezeket a tüneteket fogja észlelni magán. Más kultúrákban más „betegségek” is előfordulnak. Olyanok, amelyek számunkra elég bizarrnak tűnnek talán.
Íme néhány példa a teljesség igénye nélkül:
- Kína: Shenjing shuairuo
Testi és lelki kimerülés hatására lép fel, amely szédüléssel, fejfájással, alvászavarral jár leggyakrabban.
- Dél-kelet Ázsia: Koro
Erős szorongással kísért meggyőződés, miszerint a nemi szerv visszahúzódik a hasüregbe, majd a genitália teljes eltűnése után halállal végződik. Leggyakrabban a férfiakat érinti, de a nőknél is előfordul, ilyenkor a szeméremajkak és mellek eltűnésétől rettegnek.
- India: Dhat
Szorongással, depresszióval és hipochondriás tünetekkel jár. A beteg túlzott spermaveszteségtől aggódik.
- Közép- és Dél-Amerika: Susto
A beteg azon hite, miszerint a lelke egy félelmetes esemény hatására elhagyja a testét, ami boldogtalanságot és betegséget okoz. Depressziós tünetekkel, fájdalommal, bélrendszeri panaszokkal, étvágy- és alvászavarral jár.
Úgy gondolom, az emberi fájdalom univerzális jelenség, azonban az, hogy milyen nevet adunk neki, illetve milyen formában engedjük megjelenni azt, már erősen kultúra függő.
