A következő bejegyzésben beszéljünk arról, hogyan is lehet igazán rosszul kommunikálni.

Utasítás

Sokan hajlamosak beleesni ebbe a hibába. Munkahelyen sem szerencsés (kivétel néhány sürgető helyzetet), de a magánéletben szinte biztosan nincs helye. Egy-egy baráti beszélgetés alkalmával az a fontos, hogy a másik ott legyen nekünk, figyeljen és megértsen minket vagy a dilemmánkat. Ebbe semmiképp sem tartozik bele az, hogy megmondja, mit és hogyan csináljunk. Legtöbbünknek van rálátása a saját életére, és tudjuk is, hogy adott helyzetben mi lenne a legmegfelelőbb lépés, de az érzelmeink miatt nem feltétlenül tudjuk meglépni azt. Ebben az biztosan nem fog segíteni, hogy valaki kívülről még utasítgat is.

Prédikálás, moralizálás

Megmondani a másiknak, hogy mit illene vagy kellene tennie erkölcsi alapon talán az egyik legjobb módja annak, hogy sáros bakanccsal tiporjunk a magánszférájába. Nem csak azért nem szerencsés így viselkedni, mert a másik is jó eséllyel tisztában van a tettei morális következményeivel, hanem azért sem, mert előfordulhat, hogy más értékrenddel bír a másik fél, például spirituális hovatartozása miatt.

A hegyi beszédek másik nagy hátránya amellett, hogy bántó lehet az, hogy alárendeljük a beszélgetőtársunk érzelmeit és vágyait egy „felsőbbrendű” erkölcsi szabálynak. Ez pedig legtöbbször inkább további feszültséget fog szülni.

Kioktatás, logikus érvelés

Bizonyára már mindenkivel előfordult, hogy egy tanácstalan helyzetben a beszélőpartnere elkezdett logikusan érvelni, mit és hogyan is érdemes csinálni, hogy a legnagyobb legyen a nyereség vagy legkisebb a fájdalom. Talán, ha elképzelték volna, ezzel mennyire semmibe veszik az érzéseinket, amik általában a problémát vagy tanácstalanságot okozzák, bizonyára tartózkodtak volna egy efféle matematikai analízistől.

Értelmezés, elemzés

Mindenki legalább amatőr szinten pszichológus, de ezt jobb nem a másik orra alá dörgölni főleg akkor, amikor ő az élete intim részleteit osztja meg magáról. Senkinek nem esik jól azt hallani, hogy a másik összefüggéseket és egyértelmű ok-okozati kapcsolatokat keres az életében. Ezzel egyrészt megkérdőjelezi az egyediségünket, hiszen egy általános elméletet akar „ráhúzni” az életünkre, más részről pedig érezteti velünk, hogy nem velünk lenni akar a beszélgetésben, hanem (talán csak a saját örömére) értelmezni akarja a viselkedésünket, mintha az legalábbis patológiás lenne.

Elterelés, humorizálás

A humornak megvan a maga helye és ideje, amikor mindenki számára szórakoztató. Véleményem szerint a humor funkciója egy társaságban az, hogy együtt nevessünk, nem pedig az, hogy valakin nevessünk, aki ott van. Sokan kényszert éreznek, hogy egy feszült, vagy számukra túl intim helyzetben viccel távolítsák a témát, de ezzel nagyon megbántják a másikat, és azt érzékeltetik vele, hogy ennek a témának az adott kapcsolatban és időben helye nincs. Természetesen ez lehet igaz, bizonyos szituációkban (mármint, hogy akkor és ott nincs helye a témának), de ilyenkor inkább erre hívjuk fel a figyelmet, ne pedig tereljünk.

A humor lehet elterelés, ugyanakkor másképp is lehet szinte kényszeríteni a témaváltást: másról kezdünk beszélni, általánosítunk, morális vagy filozófiai szintre távolítjuk, stb. Ezek mind elvileg azt szolgálják, hogy ne kerüljünk konfliktusba a másikkal azzal, hogy kimondjuk neki, szerintünk ez a beszélgetés most nem aktuális (akár mert nem vagyunk ráhangolódva). Ugyanakkor fontos észrevenni, hogy legtöbb baj okozója éppen a konfliktusok kerülése. Mert ha nem mondjuk a másiknak, számunkra az adott szituáció kellemetlen, csak „mismásolunk”, azzal még épp úgy bántjuk a beszélgetőpartnert, de inkorrekt módon, hiszen még a valódi okot sem tudatjuk vele.

Okok követelése

Ez talán a leggyakoribb hiba mind családban, mind barátok között. Gondolom mindenkinek ismerős egy ehhez hasonló társalgás:

„Jössz pénteken te is? Mindenki ott lesz.”

„Nem, most nem.”

„Miért nem?”

„…”

És itt kezdődik egy valamilyen annál megfelelőbb ok keresése, mint az igazság: „Nincs kedvem.” vagy „Mással találkozom.”

Ezt általában nem szeretjük kimondani, mert – talán jogosan – úgy érezzük, ezzel a másik személyét, társaságát utasítjuk el. Ugyanakkor hazugság lenne azt gondolni, hogy ettől még ne ez lenne a valódi ok. Úgy hiszem, mindenki érezte már ezt.

A kommunikációs hiba itt az, hogy egy elutasításra mindenképpen magyarázatot követelünk ahelyett, hogy elfogadnánk, a másiknak bizonyára megvan a megfelelő oka arra, amit tesz.

Tapasztalatom szerint a baráti társaságokban és a családban is a legtöbb hazugság és későbbi konfliktus okozója éppen ez, mert az okok követelésével a másik szabad döntési jogát vesszük el. Ha ő akkor mással akar találkozni, nem velünk, de nem szeretne megbántani, ki fog találni valami mondvacsinált magyarázatot, ami felesleges hazugság egy olyan kapcsolatban, amiben az őszinteség és önmagunk nyílt vállalása a két legfontosabb alapérték.